Váll-vállvetve Pelelakba

Így együtt, hárman, útjukat komótosan
járják, meg-megállva, ha a társaság
felett magasan keringő barát-keselyű,
napfényben fürdő szárnyát meglebbentve,
a méltóság nyugalmával üzen nekik fentről.

A fakopács, a búbosbanka, az aranymálinkó
sem mutatja meg magát senki másnak,
csak a hosszú, fehér szakállú, kalapos férfi
rájuk vetülő, fürkésző szemsugarában
incselkednek, beleröppenve bukfenceznek.

Rikoltva, dalolva kelletik magukat,
mint földből született, halandó angyalok,
vigasztalást hoznak fáradt vándoroknak.
Jobbról a hitestárs, balról a jóbarát,
Közös művet így ihlet a természet temploma.

A bükköké az emelkedettség,
a tölgyeké az égi nyugalom,
a fenyvesekben vár az elrejtettség,
a gyertyánok alázata hatalom.
Kincseiket az ég felé nyújtják.

És nyújtják a három vándornak,
akik ebben az örökzöld csarnokban,
rajzzal, igaz mesével, verssel válaszolnak,
s tovább hallgatják a lombok közt rejtőző
vörösbegyek és rigók visszhangzó kórusát.

Együtt lélegeznek az élő rengeteggel
feltáruló titkait együtt figyelik,
s ekkor az előttük kanyargó ösvényre
hirtelen kiugrik és megdermedve megáll
agancs-koronájával egy pompás szarvasbika.

Egymásra mered nyolc szempár,
a pillanat kitágul, magába zárja
szoborként a tökéletes, lelkes állatot,
aki a csodálat béklyóját sem tűri,
fogságából őserővel kitör, elmenekül.

Ahogy alkonyodik, úgy közelítenek
ösvényükön a megbékélés, az otthon felé.
A lemenő nap még egy pillanatra megvilágítja
a lillafüredi völgyben megbúvó villát,
s csobogó aranyfényét itt hagyva, lebukik.

Mint patak vizében halkan surranó halak,
a kézfogásban a szavak nélkül is
egymásra ismerő barátság és hűség
érkezik meg váll-vállvetve Pelelakba,
jóleső fáradtság horgonyoz ide, megáll az idő.

Éjjel felettük jár a hold, álmukat őrzi,
ezüst fényének hullámait küldi feléjük.
Nem kopnak el a kőbe zárt emlékek,
Miféle látomás ez? Önmaguk szobrai
várják őket itt, örökre tágra nyílt szemmel.

Ezek a szobrok és szemek egyre közelednek,
az álom határán, lét és nem lét között,
a jövőből felelnek a kérdésekre, melyeket
fel sem tettek, hiszen a természet
fenséges csendjéhez a hallgatás illik.

Gál Csaba Kecskeméten született, 1993-tól Székesfehérváron él. Versei és prózai írásai 1989-tól folyamatosan jelennek meg különböző irodalmi folyóiratokban és egyéb felületeken. Önálló kötetei: Előhívás /Vörösmarty Társaság, 2009/, Magasabb szempont /Napkút Kiadó, 2012/, Az alászállás évei /Vörösmarty Társaság, 2012/, Poszt / Vörösmarty Társaság, 2016/, Ellenszer/ Veszprém, Művészetek Háza – Vörösmarty Társaság, 2021/. 2022-ben és 2025-ben a Salvatore Quasimodo Költői Versenyen elismerő oklevélben részesült. Zeneszerzéssel is foglalkozik, saját verseit is megzenésíti, amelyek az internetes felületeken pREsIGN név alatt érhetők el. A 2024. évi Hammond House International Literary Prize különdíját nyerte el megzenésített vers kategóriában.