Drága Barátunk! Mint az utóbbi években, idén is megérkeztünk. Szervezetten, a Szervezet utcába. Nóra, Klári, Tibor, Gábor, Pali, Levi, meg szerény személyem. Ezúttal nélküled!
Akciónk dugába dőlni látszik, de csak kútba esett. Néhány napja – az egyébként figyelmes házigazda. Botra támaszkodva, ám a szokásos (hisz ismered!), bár kissé keményebb öleléssel fogad. Fürdőköpenye alól kivillan a törzsét rögzítő bordafogó páncél: testbandázsa.
Vasból van ez az ember?! Krisztusra hajazó arca-haja-szakálla immár kifehéredett a térdeplő időben. Szemében – és az ezúttal takarékosan izgő-mozgó alakjában – a csak azért is tüze lobog. Aggodalmunkra rá se ránt. Hihetnénk, ez is a szokásos performansz része. Kisvártatva azzá válik. Flaskáinkkal beköszönünk, besétálunk. Libasorban, az új szobor vázáig, amely nem meglepő módon egy acélelemekből hegesztett még csupasz szék, prezentációra várva.
Pista locsolja előttünk az utat, mint egykor nagyanyáink a földes padlót. „Vizes” projekt készül, magyarázza: Tompa és Pávai-Vajna. Nem mintha nem tudnánk. Gyertyát gyújtunk, óvjuk a lángot, félkörbe fejlődünk. Sapkának, kalapnak pihenj, barát-főhajtás. Megidézünk: újra köztünk vagy.
Az aktor ismét színre lép. Lavór, szivacs (ezúttal nem szerecsenmosdatásra), borogatás a készülő műre: gyógyvízben fürdik a lelkünk, mint Tompa Feketehegyen és Csízben. Művészünk töröl, szárít, terít: fürdőköpeny a szék támlájára, óvón (meg ne fázzon a tűző napon). Vezényel (karmesteri pálcája görbebojtja): Drótszamár gerincre! Pali kereket pörget: küllős rulett. Mindenki nyer. Terülj asztalkám! Előbújnak a rekvizitumok: börtönrács, karfa, dróthullámos medence, acéldarabkák fürdőzőkkel, fürdőző acéldarabkákkal, meg egy madár. A szemünk láttára, egyelőre provizórikusan. Pista plasztikusan vázolja, értelmezi az egyes szimbólumok jelentését. Mi fejben összerakjuk a majdani alkotást.
Aztán irány a szaletli. Vizek, üdítő, nasi. Hallani vélem korholó hangodat: Szégyenbe hoztok? Csak vizet isztok? Sic transit gloria mundi! Igen, veled, nélküled. Amíg a többiek a szoborparkban bóklásznak és rácsodálkoznak, én magamban emlékezem.
Tavalyelőtti csipet-csapatunk: Te, Tibor, Levente inkognitóban, a kamera mögött és jómagam. Herman Ottó(né) emléke okán újra együtt. Veled. Csehov-darabból kölcsönzött két ványadt Ványadtoviccsal kombinált Rogyion Roggyanovics. Háttérművészként, ahogy manapság megszépítően (lásd még eufemisztikusan) a dárdát rázó (lásd még Shakespeare-nél) statisztákat megtisztelik. Görbebotra támaszkodva, lábatlankodva, székre kényszerülve, de néhány órára visszafiatalodva.
A mester performansza lélegzetelállító. A grafikus koreografikus is! Az „Isten hozta szeretett, nagyrabecsült, kedves vendégeimet! Mikor értik meg, hogy nagy művész vagyok?” földre terített molinó szerény szövegének megfejtése után nárciszokat keresnénk a fűben.
Pista vitustáncba kezd: zabolátlan csikóként vágtázik, földön hentergő puliként perdül-fordul-pörög, leül-feláll, gesztikulál, csapkod, vetődik. Létrára fel, létráról le, létra alá csúsz-mász, aztán kitárt karokkal szinte repül a pázsit fölött. Felrikkanó-rikoltó-ordító hangjaira kelt kérdésed: Megcsípte egy darázs? Ez a műsor része: súgom vissza… Csendben összeröhögve, irigykedve élvezzük a zseniális produkciót.
Aztán fúr, farag, vág, hegeszt, közben alkalmi segédévé avanzsálok. Látom, ahogy a szúróláng miatt eltakarod a szemed. Izzik a pálca, pattan a szikra. Tűzijáték. A tér és idő felborul, a levegőbe rajzolt fémgrafika testet ölteni látszik. Az anyag- és pörgő nyelvű szóbűvész (olvassuk versesköteteit!) csak mondja, magyarázza, értelmezi, indokolja minden mozdulatát: a számnélküli „rendszámtábla” nem véletlenül kerül oda, ahová, a betűsorrend nem véletlenül P-T-G… Az ülőlap a nő öle, benne könyv, csípője emitt, rokolyája, ím – alul. Aztán átszerkeszti – levágja, újra hegeszti – Kamilla mellét. Nem értjük. Kérdezzük, érvel: a tervrajzon még jól mutatott, de most nem… Ámulva hallgatjuk. A bemutató végén irány a kert! A szoborkert-szoborgaléria-rozsdazóna. A vas-acél patinája a rozsda. Művei áttetszőn sorjázó, megfejtésre váró jelek. Biztatjuk egymást: ne félj tőlük, nézd őket, találd meg a bennük rejlő gondolatot! Szürreális, eklektikus, expresszív? Nem mindegy? Pistánk nemcsak nyomot, de (Kondorral szólva) jelet hagy maga után a „fel hazánk új nemzedékének”. Mint Te!
Számomra az igazi szabadságot a repülés jelenti – tárulkozik ki hirtelen az alkotó. Nem tudom, voltak-e olyan álmaitok, amikor repültetek? Néha lezuhantam… Én nagyon sokat repültem gyermekkori álmaimban – csatlakoztál. Régen, ma már nem – zengjük kórusban. A repülés a hosszú élet jele – veti közbe álomfejtő Tibor, Krúdyt idézve. Ebben megegyeztünk. Meg is nyugodtunk. Talán. Akkor… még. Veled.
Ha már álom… Elképzelem: a kertben legelésző – ridegtartású: ázó-fázó – szobrok teliholdas éjjeleken életre kelnek, cseverésznek egymással, körbejárják a hegyek sörénye alatt megbúvó kertet, reggelre pedig visszaállnak abba a katonás rendbe, amely a művész művészietlenül rendezett, tökéletesen szervezett logisztikai bázisában uralkodik: a pincétől a padlásig. A fegyelem esztétikája.
Az új szobrot avató kertfeszten gondolok, gondolunk rád. Foglalom a helyed. Majd jövőre beszámolok… Most csak annyit: a szék támlájának spiccén ülő rozsdafarkú az tulajdonképpen egy fecske. Higgy nekem! Ja, bár szobrod egyelőre még nem készül, Árpi és Sanyi közös művét – szögligeti emléktábládat – az elsők között láthattam. Remélem, hamarosan méltó helyére kerül. Igyekszem követni rávésett soraidat: „magamba gyömöszölöm a világot mielőtt tudatomról mint érett gyümölcs a magról leválok”.
Van egy rossz hírem is: a jegenye méretű tujáknak egyre jobban tetszik a szobrok testszíne. Jó lenne még élni! – susogják. Mi sem gondoljuk másként. Legyen velünk és emlékeddel a boldogság kék madara: a kékfarkú vidám páva – Hernádkakon.
