„Múltra emlékező, jelent érző, jövőt látó, tehetetlen porszem.”
Jókai Mór
„Ott künn szinte csikorog.”
Lévay József
„Egy porszem sincs, mely azt megszeplősítené…”
Tompa Mihály
De ha porszemek
vagyunk is vízbe
süllyesztve, medencébe
ülepedni, felkavartan visszaverve
a nagy körforgásba – mi másba –,
kitikkadt, -fáradt porszemek,
se állnak, se fekszenek,
igazán fel sincsenek ázva.
Nem csak csont, bőr szilárdítása,
komplex eszme, háttérgondolat
sem alakult, önállótlanságunk
feszült bizonyítéka a sűrű, mély víz,
még ha csak felszínesen is.
Hogy terel tükörszélére, csurgat önmagába újra,
a fel-alá löttybölődő, szöszmösz szemcséket beissza,
minket! Emelhetne, persze, meg
a kavarodó, áramló, víztiszta tömeg, fel is dobhatna,
hogy mások szemében ne csak kosz, iszap,
de jobbfajta halmaz- és vegyállapot.
Ha a felszín felett úszó léggel mutatkozhatunk,
lenne elégtételünk egyébként elegyedni.
Csak hát a száraz tények:
konyuló sugár, satnya sugalom
a folyékony szájból levet eresztve,
elhasznált, lyukas vízköpő.
Pedig, ha apránként megúszva
mozdulhat még valami,
lehetnénk mi a népfürdő
dülledőre csiszolt halszemei!
Kiemelkedő gondolat!
Látjátok, viszonyulna a víz mihozzánk,
ide lessetek! Miattatok,
szép gyöngyszemek,
hogy végre minden klórosan
világos, patyolat tülltükör,
feszesen terített, átlátszó kosztüm,
miben mind mélyebben benne.
Végre a világ jelen, és átnézhető lenne!
Ömlenghet a tükörfényűre simuló mosólé,
és nekünk megvolna létezésünk amplitúdója,
funkcióvá válna nevünk, szemeznénk,
fókuszálnánk, örök kéken
folytatódó, pöttyke porszemek,
vizek látóidegei, pupillák izomhullámai.
Ki tudja, tengernyi eszünkkel
minket mások még sokra vihetnek,
jaj, mi, szöszmöt szemcsék,
tengerszem mélységek,
népi vízszint…
Ezek tehát a száraz tények.
