Semott

Drága polgártársaim a díszben, ti ott, én Füreden. Kétszáz évfordulós egy importált világban, háziköntösben szemközt magammal, pipám keretben, néhány holmira azt írták, restaurálás alatt, üvegfedél őrzi a semmit. Nem látnak, nem váltottam jegyet, amúgy sincs zsebem. Az van a kassza fölött, bankkártyával is fizethetek. De nincsen itt bank, és paklit se látok.
Nagyon fényesítik a funért, pusmogják, álomtitkár nézi majd a házam. Kihúzom magam, belerúgok a porszívóba, nagylábam ujja fájdul. Látványossággá lettek a bútoraim, az étkezőm, a csészém, az ágyam. Nem ismerem azt a takarót. Szerintük ilyen volt a villám. Csapna beléjük, halkuló dörgés vagyok.
Picinykét irigykedek. Ti ott, északon, ahol pozsgásak a vágyak. Itt bágyadtan magyaráznak az árnyak, ne bízzam el magam. Rám prüszköl a tanterv. Tétel lettél komám – csak gond, mert míg leng a füstölő feléd, némított üzenetek gyalázzák a fecsérelt időt.
Picinykét hideg van. Erre emlékszem. Rám tekint az ősz irodalomtörténész, nyitva marad a szája. Elvörösödik, a szőnyeget nézi. Azt mormolja, jövőre vagy talán egy kicsit később majd ismét beázik. És kevesebb fogy a méhviaszból.
Író bácsi lakott itt régen, mutat az előkert felé apa fiának, be nem jönnek, siet az órájuk.
Majd csak újra díszkötés leszek. Bár együtt lehetnénk.  De nem vagytok itt. Sem ott. Samott.