Anyukám sokszor figyelmeztetett gyerekkoromban, hogy ne a földet nézzem, előre tekintsek.
Harmincas éveimben már tudtam, hogy csak felfelé érdemes nézni.
Egy évtizeddel később kapizsgálni kezdtem, hogy mégiscsak jobb lesz mindig előre, akkor nem fogok állandóan elbotlani. De így is megtörtént. Kapaszkodóm a feltápászkodásban odafenn volt. Feltekintettem, és felálltam.
Elmerengtem azon, hogy milyen régen nem hajtottam le a fejem. Pedig gyerekkoromban folyton. Mindent észrevettem, a koszt, a köpedéket, foltos aszfaltot, törött köveket, hajléktalanok mocskát.