A költészet maga

Herman: Közös munkának túros a háta, de ha már ezt kérte a Vass, akkor legyen.
Kamilla: Kezdjetek hozzá, Ottó, addig én főzök egy kávét. Lesz mellé néhány túros táska is.
Tompa: Az jó! A jó erős kávé a múzsám. Meg a kisüsti flórája.
Herman: Édesem, én inkább egy kamillateát kérek.
Kamilla: Rendben, kedvesem. Tudom, tudom, mézzel, ahogy szoktad.
Herman: Nézz körül, Mihály! Egyetlen magyar hercegnek sincs ilyen parkja, benne olyan sziklája, mint a kertem völgyének peremén álló Fehérkő-lápa. Költeményt követel. Ülj a sziklára, és vess papírra valami effélét: ülsz a csillámló sziklafalon, és mire befejezed, már a kedves vacsora melege száll.
Kamilla: Ó, kedves Ottóm, hol van még a vacsora! A sült hús.
Tompa: Kedves Ottó, remek ötletet adtál! Ez a csend a szívemig ér. Szoktatom magam. És persze ebben is nagy segítőm a környék Flórája.
Herman: Nézz körül, Mihály! Kertünkben kanyarog a Szinva kis ága, amott a két kis kalimpáló famalom. Vizében villámgyors pisztrángok ficánkolnak. Ezek és a patakparti lugasok, meg a hidacskák tollért, rímekért kiáltanak.
Tompa: Nahát, Ottó, benned egy költő veszett el! Mint a bibliai Józsefben, vagy a hun Attilában.
Kamilla: Itt vagyok, kész a kávé és a kamillatea.