A koraesti alkonyatban
hárman ülnek a sétány végén,
a töprengő fák néma lombjai alatt.
A csízi fürdő medencéi fölé
lila gőzfátylak, párolgó szavak gomolyogtak.
Tompa Mihály kalapjával bíbelődött,
kénes pára illan feléje –
barátaim – mondta –, még hiszem,
az ember szelleme az árbocos időt belakja,
Miskolc még emlékszik, amikor mindhárman
ugyanígy együtt ültünk az Avason.