A koraesti alkonyatban
hárman ülnek a sétány végén,
a töprengő fák néma lombjai alatt.
A csízi fürdő medencéi fölé
lila gőzfátylak, párolgó szavak gomolyogtak.
Tompa Mihály kalapjával bíbelődött,
kénes pára illan feléje –
barátaim – mondta –, még hiszem,
az ember szelleme az árbocos időt belakja,
Miskolc még emlékszik, amikor mindhárman
ugyanígy együtt ültünk az Avason.
Lévay József tisztán, fényesen felkacagott –
Mi az, hogy emlékeznek,
téged ünnepelnek, Mihály,
a szívedből szakított verseid,
rám talán mint díszpolgárra, ha emlékeznek –
mondta tűnődve, és Jókaira nézett,
aki derűsen a távolba vetette tekintetét,
megtoldotta a szót. – Milyen szerencse,
drága barátaim, hogy itt ülünk Csízfürdő
fái alatt, és nem Budapesten,
itt a patak is magyarul csörgedezik,
és ez tán időtlen időig így marad,
s ha majd kiejtik nevünket,
lesz magyar világ, lesz olvasó,
aki bennünket
büszkén emleget egy koraesti naplementében.
48 Megtekintés
41 mp

