A tavalyi Berekfürdői Körmendi Lajos Írótáborban Fecske Csaba Hetvenhét magyar énmese című kötetének ajánlásaként azt írtam, hogy szerzője termékeny költő. Míg más költők koruk előrehaladtával egyre kevesebbet írnak, ő egyre többet, szinte évente sorjáznak kötetei, az irodalmi lapok rendszeresen közlik írásait. Úgy viselkedik, mintha valakinek el kéne számolnia, amit csak lehet, idejében begyűjteni ama nagy csűrbe, amit aztán az idő vagy föléget, vagy nem. A gyufa az utókor kezében.
Szomorú, hogy mindezt át kellene írnom múlt időbe. Ezt, és még azokat, amiket utána írtam, írtunk, Csabával, Tiborral hármasban. Nem írhatom át: Csaba jelen idő, jelen van az időben, s most is jelen van benne az idő.
Folytatván a magam idézését: Fecske alanyi költő, ami azt jelenti, hogy élményköltészetet művel, csak azt írja meg verseiben, amihez személyes köze van. Költészetének legfontosabb esztétikumképző eleme a metafora. Tradicionális költészet az övé, a klasszikusok hagyományait követi, közben utóbbi köteteiben is szívesen él a modern költészet eszközeivel. Ezek közül nem hiányzik az irónia és az önirónia. Fecske sötét világképű, tragikus hangvételű verseit is páraszerűen finom derű lengi be. Szelíd beletörődéssel fogadja a veszteségeket, viseli az életkorából (2025-ben: 77 éves) is következő, sokasodó gyászt.
Előző köteteihez képest – hiszen a tavaly már huszadik születésnapját ünneplő, modern szemléletű, ugyanakkor a hagyományokat ápoló és azokat gazdagon megújítani, korszerűsíteni képes, és újakat is teremtő Spanyolnátha művészeti folyóirat Fecske-kötetéről van szó – kevesebb a kötött formájú vers, a szabadversek dominálnak, hangja kicsit szálkásabb lett a korábbi artisztikus versek hangjánál, amit én költészete javára írnék. Nem ódzkodik a hétköznapi témáktól, azok fontossá, hitelessé válnak a verseiben. Az egyedit képes mindenki által átélhetővé, egyetemessé tenni. A 21. századi elmagányosodott ember életérzéseit híven tükröző, szerethető versek és kisprózák sorjáznak ebben a könyvben.
2008 tavaszán, 60. születésnapján a Spanyolnáthában köszöntöttem őt; felelevenítve egy kedves miskolci emléket, mely a Dőry-pincében esett meg velünk, most is jó rá emlékezni.
Mentem én is. No, nem messzire, csak az egyik beugróban meghúzódó asztalt céloztam meg a szememmel, ahol két hölgy integetett nagyon, hogy menjünk oda hozzájuk. Na most menjünk, ne menjünk? Nem könnyű az ilyesmit eldönteni.
Csaba óva intett, hogy meglátogassuk a hölgyeket, inkább őrá vigyázzak: menjünk szépen hazafelé. Eleget ittunk már.
Eleget-e, nem-e, nem lehet azt mindig tudni. Üljünk le egy kicsit, invitáltam Csabát, derítsük ki, miért integet a két hölgy. Előre nem lehet tudni.
Pedig kitalálhattuk volna, sok ész nem kell hozzá: inni akartak. Azt nem kérdezték meg, hogy mi akarunk-e. De ha már itt vagyunk, ne rontsuk el a kedvüket. Mégiscsak hölgyekről van szó. Ők az életünk megszépítői.
S a szépítgetéshez azon nyomban maga a pultosasszony is hozzálátott: tette elénk a kancsó bort, aztán a zsíros kenyeret. S ezt megismételte legalább még kétszer. A zongorás ember közben verte a billentyűket. A kedvünk, ha eddig magasan szállt, most azon is túljárt. A két hölgy izgett-mozgott. Éreztem, valami készülődik, nem is akármi. S tényleg. Mintha valamelyik csodatevő búcsúhelyen történt volna: Csaba egyszer csak eldobta kezéből a botot, s mit láttak szemeim? A sánta-bicegő barátom, aki máskor menni alig tud, elkezd a kifestett szájú hölggyel táncolni. Azt nem tudom, hogy csárdást járt-e, keringőt-e, de valamit járt, az biztos.
Innen el ne menjek, ha nem igaz.
Mondtam is Csabának, amikor visszaült a helyére, hogy most már tényleg menjünk haza, mert még képes lesz meg is táltosodni, s hogy vigyázok akkor rá? Nekiiramodik a világnak, a nyomába nem tudok érni.
Akkor hogy számolok el vele?”
A Hetvenhét magyar énmese a legutolsó, még életében szerkeszteni kezdett kötete; mindenféleképpen el kell vele számolnunk. Elsősorban neki, hogy ahogyan szerette volna, a Spanyolnáthában megjelent majd’ összes írását szerkesszük a kötetbe; s aztán magunknak, lelkes támogatóinknak, biztatóinknak, a Fecske-olvasóknak. S elszámolni, nem csak hetvenhétig, hanem sokkalta tovább: legyen ezzel a kötettel hozzájárulásunk ahhoz is, hogy azt a bizonyos, fölemésztő gyufát az utókor soha ne találhassa meg.
