Anyukám sokszor figyelmeztetett gyerekkoromban, hogy ne a földet nézzem, előre tekintsek.
Harmincas éveimben már tudtam, hogy csak felfelé érdemes nézni.
Egy évtizeddel később kapizsgálni kezdtem, hogy mégiscsak jobb lesz mindig előre, akkor nem fogok állandóan elbotlani. De így is megtörtént. Kapaszkodóm a feltápászkodásban odafenn volt. Feltekintettem, és felálltam.
Elmerengtem azon, hogy milyen régen nem hajtottam le a fejem. Pedig gyerekkoromban folyton. Mindent észrevettem, a koszt, a köpedéket, foltos aszfaltot, törött köveket, hajléktalanok mocskát.
Ott fenn, csak a Mennyországot és Őt láttam, a Megváltót. Mégiscsak nagy dolog eljutni odáig, hogy ne figyeljen arra az ember, ahová a fájdalmai húzzák.
Törődött éveimben úgy éreztem, jobb előre nézni, lesben állni, mikor jön a halál.
Hetven felé meggörnyültem. Nem esett jól se fel, se előre nézni. Örültem, ha láttam. Újból csak a földet néztem, mint gyerekkoromban.
Aztán már csak felfelé, fekve, folyton fekve ürülékben, félárnyékban. Behúzva a spalettákat.
Túllépve a határátkelőt, olyan jó volt fentről lefelé bambulni, kihagyva az előrét. Előttem csak az univerzum. Teljes egész. Ahol nincs mellébeszélés.
Pár száz év múlva letekintettem, de nem láttam semmit, a földet addigra eltakarta a sötétség.
Milyen jó, most, hogy nincs más lehetőség. Egy vagyok ővele.
Nincs más hátra, mint megteremteni a pillanatot. Újraalkotni ezt az egészet. Egyszerre fent, és lent, közvetítővé válni.
Közölni ezt a lehetetlent.
177 Megtekintés
2 Perc
