– Igeeen – nyújtotta válaszát a hívott fél, pedig már megbánta, hogy felvette a telefont. De most már nem mondhatott nemet. Nem értette, ki van a vonal másik végén, és azt sem, hogy mit akarhat tőle. Valami címet kérdezgetett, meg találkozót emlegetett. Találkozót! Ráadásul hármasban.
– Attól tartok, téves hívás lesz – igyekezett volna udvariasan visszautasítani az ismeretlent, de az erősködött, hogy leginkább csak a cím miatt hívta.
– Hárman párban! Ugye, jó lesz?! Mit szólna hozzá?

Így együtt, hárman, útjukat komótosan
járják, meg-megállva, ha a társaság
felett magasan keringő barát-keselyű,
napfényben fürdő szárnyát meglebbentve,
a méltóság nyugalmával üzen nekik fentről.

A fakopács, a búbosbanka, az aranymálinkó
sem mutatja meg magát senki másnak,
csak a hosszú, fehér szakállú, kalapos férfi
rájuk vetülő, fürkésző szemsugarában
incselkednek, beleröppenve bukfenceznek.

Ily gyönyörű képet nem feste Giotto:
Itt lakott jó barátom, Herman Ottó.
Itt éldegélt hűséges hitvesével,
Ki traktált folyton friss húslevesével,
Ugyanis gyakran (majdnem minden nyáron
Néhány napig etetett, minden áron…)
Meghívtak engem magukhoz üdülni.
Beszélgetni, avagy csak csendben ülni,
Elmélázni a vad fenségü sziklák
Között, kutatva elmélyülve titkát
Madárnak, póknak, hegynek és bereknek,
Hazánkban egykor élt ősembereknek…

hosszú az ősz, de hosszabb a nyár
az idő ragacs
a múlt közel él
karom a válladon, itt ez a ház
nem is ház, villa, és figyelj,
hogy mesél

veled az erdő
versektől hangos
mi hárman, együtt
értjük a létet –
a lombokban Isten
bújik meg, mondod
én ugyan nem,
de mondjuk te érted

Malozsácska bolondít engem!
Igaz, egykori széptevőid inkább a Miazmácska névvel illetnek, minthogy végül hoppon maradtak téged abajgató gerjedelmükben. Ők terjesztik széltében-hosszában veled kapcsolatban, merő zavarodottság tévelyg lelkedben. Ezzel szemben csak azzal vádolhatnak, kedved leled folklorista legendákban, regékben, tetézve ezt igaz madárkolorista elkötelezettségeddel.
Mégis ők bizonygatják egymásnak, vízbe bocsátkozásid és hullámokból bontakozásid érdemdús percentjeiben – persze magukra gondolva.
– Minden nádifattyú alias pikkelysuhanc vagy vízilelenc szűzhártyát hord a zsebében.
Ennek ugyan vajmi kevés valóságalapja van, ám köthető a te sok-sok falunépi titkokkal büszke fámáidhoz. E ráolvasásnak is gyanús beszélyeid huncutságokban szoktak bővelkedni, felhergelve a hímeknek eme „színe-virágát”… Velem is csak úgy kedved szerint űzöd ugratásid… és így lett akkor is!
…

A madarak hasznáról és káráról
mit sem tud az obsitos
ki térdig vérben gázol.
A magyar halászat könyvét
a Habsburg császár embere nem forgatja.
Szökevény szemükben ez a szilaj vadember,
aki ha teheti csak a természetet járja,
vagy gyöngybetűkkel rója a sorokat.
Kígyót, békát összehord, pókot rajzol,
a jégen mezítláb jár,
tekintetével ámulva követi a sármány röptét
amint fészkére száll.

Herman: Közös munkának túros a háta, de ha már ezt kérte a Vass, akkor legyen.
Kamilla: Kezdjetek hozzá, Ottó, addig én főzök egy kávét. Lesz mellé néhány túros táska is.
Tompa: Az jó! A jó erős kávé a múzsám. Meg a kisüsti flórája.
Herman: Édesem, én inkább egy kamillateát kérek.
Kamilla: Rendben, kedvesem. Tudom, tudom, mézzel, ahogy szoktad.
Herman: Nézz körül, Mihály! Egyetlen magyar hercegnek sincs ilyen parkja, benne olyan sziklája, mint a kertem völgyének peremén álló Fehérkő-lápa. Költeményt követel. Ülj a sziklára, és vess papírra valami effélét: ülsz a csillámló sziklafalon, és mire befejezed, már a kedves vacsora melege száll.
Kamilla: Ó, kedves Ottóm, hol van még a vacsora! A sült hús.
Tompa: Kedves Ottó, remek ötletet adtál! Ez a csend a szívemig ér. Szoktatom magam. És persze ebben is nagy segítőm a környék Flórája.
Herman: Nézz körül, Mihály! Kertünkben kanyarog a Szinva kis ága, amott a két kis kalimpáló famalom. Vizében villámgyors pisztrángok ficánkolnak. Ezek és a patakparti lugasok, meg a hidacskák tollért, rímekért kiáltanak.
Tompa: Nahát, Ottó, benned egy költő veszett el! Mint a bibliai Józsefben, vagy a hun Attilában.
Kamilla: Itt vagyok, kész a kávé és a kamillatea.
…