A 2023-as Ars Sacra Fesztivál keretében indította el Mikita Gábor színháztörténész családjával a miskolci Genesius-ünnepet, azzal a szándékkal, hogy Szent Genesius, a színészek védőszentje köré új színházi ünnepet építsünk – olyat, amely teret ad a szakralitásra nyitott színházi gondolkodásnak, a közös elmélkedés és önreflexió igényének.

A Spanyolnátha művészeti folyóirat e kezdeményezéshez kapcsolódó, Genesius-imák című blokkjába színészeket, előadóművészeket kértünk fel, hogy irodalmi formában – versben, imában, belső monológban, vallomásban – fogalmazzák meg, hogy milyen kérdések foglalkoztatják őket 2025-ben, miben hisznek, mit kérnek, hogyan viszonyulnak hivatásukhoz, önmagukhoz, egymáshoz és a transzcendenshez ebben a zaklatott, mégis új lehetőségeket hordozó időszakban.

Olyanról, ahol az emberek tisztelik, még jobb, ha szeretik is egymást, ahol béke van, ahol az ember nem a másik farkasa. Olyanról, ahol az önzés és a gáncsoskodás helyett egymás segítése áll a középpontban, ahol fontos a jó közérzet, a boldogságérzet, a pozitív életminőség. Gondoljunk csak bele, mennyivel előrébb tartana a világ, ha az ember a saját belső hajtóerőit nem a másik megalázására, eltiprására és elpusztítására, hanem inkább a maga és a környezetének fejlesztésére, gyarapítására és építésére használná.

Soha nem hittem volna, hogy a 20. század vége és a 21. század eleje a rombolásról szól majd. (Persze, nem vagyok a világ elitjének a tagja, hogy előre eltervezhettem volna, vagy meghatározhattam volna bármit is történelmünk alakulásában.) Én az emberi lélek fejlődésében hittem, ezáltal egy jobb világot reméltem!

Még nem ismerem jól. Kétségtelen viszont, hogy már az első megjelenésével magára vonja a figyelmet. Szeretem az ehhez hasonlatos erős benyomás élményét. Tetőtől-talpig végigmérni, fürkészni a mimikáit, követni a gesztusait, és alig várni, hogy megszólaljon. A hangja, a kimondott mondatok tónusa, és amit közöl, elengedhetetlen, hogy meglegyen bennük az összhang, és tetszést nyerjen. Ő ilyen. Muszáj észrevenni. A tömegből is kitűnik, és bárki akaratlanul a követőjévé válik. Kicsit magasabbnak képzeltem, és aggódtam, hogy majd lötyögni fog a lábamon a cipője. Annál rosszabb nem is lehetne, ha minden lépésnél elvonná a figyelmemet. Pláne, hogy életveszélyes. Ezért is megnyugtató érzés, hogy a cipő nem csak pontosan illik a lábamra, kényelmes is. Tetszik az ízlése és az igényessége, a mindig alkalomhoz illő ruhája és ékszere.

Ahogy a komédiásból szent,
a gúnyból áldás, a játékból áldozat,
a bukásból felmagasztaló kapcsolat,
ahogy az őrjöngő tömegből közösség,
a borból vér, az ostyából a szétszaggatott test
hirtelen eucharisztiává emelkedik.
Az átváltozás, a megformálás izzó misztériuma.
Megtestesül a szerepben a látható és a láthatatlan,
az ember és az emberen túli lényeg.
Őstitok. Ahogy az anyag Lélekké sűrűsödik.
A pillanat művészetében az örökkévalóság lüktetése.
Szárnyhoz az Angyal.

Sokat hiszünk magunkról. Sok ember tükörként tükrözi vissza személyiségünk egy részét, és minden tükör más képet, más igazságot mutat. Gyakran azonosítjuk magunkat hétköznapi szerepeinkkel: „Én ilyen vagyok…”, és rögtön kibújunk a tulajdonságaink felelőssége alól. Mindennapjaink különböző szegmenseiben mindig másként vagyunk jelen.

Sok feladatot vállalunk, mígnem egyszer egy szerep ránk nem talál, és hirtelen rácáfol mindarra, amiben hittünk. Szent Genezius, te is azt hitted, hogy Isten nélkül is érdemes létezned. Egészen addig, míg Ő meg nem talált téged. Téged nem pusztán egy szerep talált meg, hanem a sorsod.

Forrong a közélet. Dúlnak az indulatok. Az ember gyakran nem is sejti, hogy az, amit védeni vél, talán épp azt fedi el, amit megérteni kellene. Sokszor eltűnnek a határok: nem látjuk már, mi választ el, de azt sem, mi köt össze. Elmosódik a vonal a vélemény és a vád, a szándék és a vészkiáltás között. Aki pedig megpróbál kiemelkedni ebből, azt könnyen megvádolják: elrugaszkodott. Pedig talán csak felül szeretne emelkedni.

Nézem az embereket. Fáradtak. Túl sok a pofon, a csalódás, a hiábavaló gesztus. Ezért aztán sokan már csak a támadást ismerik. Nem a jót keresik a másikban, hanem a rést a pajzson. Ahol be lehet hatolni, és le lehet győzni. .

A Jóistentől rengeteg ajándékot kaptam.
Egyáltalán nem közhely az, hogy „az életemet”… Ugyanis ha körbenézek a világban, számos életet látok, és közöttük az enyém az, amiért naponta és naponta többször is hálát adok.
Hívő, hitüket gyakorló és megélő családba születtem, ami kivételes adomány. A ’60-as években gyermekeiket hittanra járató szüleim csendes állásfoglalása volt ez a rendszerrel szemben, húgomnak és nekem pedig magától értetődő viselkedés, hogy hittanra jártunk, elsőáldoztunk, bérmálkoztunk, kirándultunk a kisközösséggel, templomi énekkarral.

Anyukám sokszor figyelmeztetett gyerekkoromban, hogy ne a földet nézzem, előre tekintsek.
Harmincas éveimben már tudtam, hogy csak felfelé érdemes nézni.
Egy évtizeddel később kapizsgálni kezdtem, hogy mégiscsak jobb lesz mindig előre, akkor nem fogok állandóan elbotlani. De így is megtörtént. Kapaszkodóm a feltápászkodásban odafenn volt. Feltekintettem, és felálltam.
Elmerengtem azon, hogy milyen régen nem hajtottam le a fejem. Pedig gyerekkoromban folyton. Mindent észrevettem, a koszt, a köpedéket, foltos aszfaltot, törött köveket, hajléktalanok mocskát.