Ajándékok

A Jóistentől rengeteg ajándékot kaptam.
Egyáltalán nem közhely az, hogy „az életemet”… Ugyanis ha körbenézek a világban, számos életet látok, és közöttük az enyém az, amiért naponta és naponta többször is hálát adok.
Hívő, hitüket gyakorló és megélő családba születtem, ami kivételes adomány. A ’60-as években gyermekeiket hittanra járató szüleim csendes állásfoglalása volt ez a rendszerrel szemben, húgomnak és nekem pedig magától értetődő viselkedés, hogy hittanra jártunk, elsőáldoztunk, bérmálkoztunk, kirándultunk a kisközösséggel, templomi énekkarral.
Az ember hite sokféleképpen növekedik, alakul. Ugyanis a „szokások” még nem biztos, hogy sziklaszilárd, megingathatatlan helytállást jelentenek Istenben. Ez is az Ő kifürkészhetetlen dramaturgiáját, és igenis, sokszor humorérzékét mutathatja. Már, ha észrevéve rácsodálkozunk, a kacskaringók után.
Már sokhelyütt elmeséltem, hogy az én első, úgymond színészi „megnyilvánulásaim” éppen a zuglói Rózsafüzér Királynője templomban voltak: a diákmiséken verset, prózát mondattak velem az atyák, rendszeresen csináltunk karácsonyra, húsvétra pásztorjátékokat, más előadásokat. Magyarán nincs mese, nekem valahogy a templom a maga szakrális voltával jelent meg mint „színház” az életemben.
Volt egy „damaszkuszi út”-am 1990 nyarán. Azon a tavaszon a pályát akartam abbahagyni. Budapesten a Nemzeti Színházban nem találtam a helyemet, fel is mondtam, mert ahogy fogalmaztam akkor: nem láttam biztosítottnak a szakmai fejlődésemet. És ha nem is tudtam egészen pontosan körülírni, de talán a Jóistentől kapott tehetségem iránti felelősség miatt lehetett bennem feszültség. Azon a nyáron mentem Erdélybe másfajta „segélyt” vinni. Talán emlékszünk még a 35 évvel ezelőtti időkre, amikor elindultak a segélyszállítmányok. Szávai Géza íróbarátom gondolatára, hogy menjek el Erdélybe, derüljön ki számomra, hogy kellek-e, mint színész a közönségnek, – az Ő segítségével mentem Szatmártól Csíkig, adtam elő 37-szer a mind a mai napig „élő” előadóestemet.
Csíkdánfalván – ehhez a helyhez tudom kötni – nyilallt belém előadás közben, hogy tulajdonképpen mit is csinálok, és miért… Hogy én ezekkel azt csinálok, amit akarok! De egyúttal azonnal a helyzet felelőssége is, hogy én nekik csak jót adhatok!… A mai napig megfogalmazom ezt kispapjaimnak, akiket 15 éve tanítok a Szent Atanáz Hittudományi Főiskolán. Erősen ajánlom nekik Thomas Mann Mario és a varázslóját, éppen emiatt.
A felismerések ajándékok. Ha valaki felismeri, mi a dolga, mi a tennivalója, mikor, mennyit szólhat, adhat… Ám, gyarló emberek vagyunk, hány és hány kanyar, döccenő, horzsolás után jövünk rá, merre és hová…
Csak köszönni tudom Istennek, hogy úgy tehetem a dolgomat, ahogy teszem, hogy most is ezekkel a gondolatokkal magasztalhatom az Ő Nagyságát, Mindenhatóságát!