Ily gyönyörű képet nem feste Giotto:
Itt lakott jó barátom, Herman Ottó.
Itt éldegélt hűséges hitvesével,
Ki traktált folyton friss húslevesével,
Ugyanis gyakran (majdnem minden nyáron
Néhány napig etetett, minden áron…)
Meghívtak engem magukhoz üdülni.
Beszélgetni, avagy csak csendben ülni,
Elmélázni a vad fenségü sziklák
Között, kutatva elmélyülve titkát
Madárnak, póknak, hegynek és bereknek,
Hazánkban egykor élt ősembereknek…
Legutóbb Ottó lázba jött: szakálla
Felborzolódott, szétterült a válla
Körül, s mint szélvész, süvített a hangja.
Megkondult tőle több falu harangja.
Csitítgatta szép hitvese, Kamilla:
„Óh, kedvesem, nyugodj meg, végre, csilla-
Podjál, látod, hogy éppen verset írok!”
„Ne tedd! Ha olvaslak, jaj, sírva sírok,
Oly gyöngék műveid! Nincs semmi pompa
Bennük! Figyelj csak! Megmondhatja Tompa!”
S ekkor rám nézett nagy szemekkel Ottó.
Kínomban így szóltam: „Itt fenyves, ott tó,
Amott meg barlang, vízesés, mi kell még?
Hölgyem, jobb volna, hogyha drága kelmék
Közt válogatna, vagy e tünde tájba
Merülne költészet helyett. Talán ha
Meséket irkálna Sanyi manóról,
Darázsnéniről, s a bölcs varázslóról…”
„Hagyd!” – szólt Ottó – „úgyis javíthatatlan.”
(E két okos férfi mily bárdolatlan!)
Kamilla halkan sírdogálni kezdett.
A szép idillből, sajnos, íme, ez lett.
A ház ura gondjaiba merülve
Elbóbiskolt öreg székében ülve.
Én meg csak hallgattam, hogy horkol Ottó,
S eszembe jutott egy baráti mottó:
„Költő s tudós nem fér meg egy alakban.”
Így végződött e nyár a Pele-lakban…
