Csíz-fürdőre társzekér fordul be
bakján a jó Tompa Mihállyal.
Merre mozog? Előre vagy hátra?
Elnézést. Lehetne előre és lehetne hátra,
tehát legyen inkább oldalra. Na de
melyik oldalra? Bocsánat. Igaz.
Legyen akkor inkább körbe.
Az új irány: körbe-körbe.
Ahogy a jó Mór már rég kiötölte.
Inkább hatolt volna? A legsötétebb éjbe,
valami titkos, öntudatlan mélybe?
A nyúl üregébe, hol orrcimpája megremeg?
Csak az irányt soha ne feledje.
A gyorsulás egyre megy.
Végre egy író, az kell nekünk!
Az Író. Aki dönt, felelősséget vállal.
Helyettünk is. Persze, persze…
Kis dolgok is határosak a csodával!
Csodát akarnak látni, uraim?
Valami megborzongatót?
Seperjék hát bőszen bérházuk táját,
penderítsék ki az ott lakót.
Aki ott lakik, hazája a magasban.
Hunyt szemhéja mögött peregnek
villanó képkockák, filmtekercsek,
míg feje a víz alatt van.
Már elnyelte őt a gyógymedence.
Tán enyhül kínzó isiásza.
Ha jól tudna úszni,
a víztől nem parázna.
Hisz Lajos is belefulladt
a sekély Csele-patakba!
Súlyos páncélja lehúzta,
A sodrás elragadta.
Lévay uram összedugja
koponyáját Jókaiéval.
A klóros vízben, mint egy álom,
feltűnik egy csapat kék hal,
ki-be úszkálnak testnyílásaikon,
majd egy rezgő nyelvű, zöld szemű piton
kulcsolódik Mór derekára.
Lévay rögvest kiszabadítaná,
lebukik azon nyomban a víz alá,
rekeszizmára csúszik a mája.
Ó, a szörnyű vízibalesetek!
S hogy nincs még mentőszolgálat!
Csíz-fürdőn csakis így eshetett,
hogy Jókait, ki a zöld szemű pitonnal
folytatott küzdelmében erősen megfáradt,
újra kellett Tompának éleszteni.
Vagyis együtt lélegeztették
Tompa és Lévay, a két vízimentőzseni.
Lélegeztették őt bizony
szájból orrba és orrból szájba,
míg szegény Mór Csíz-fürdői
Canossáját járta.
S mikor végre halottaiból
a medence partján feltámadt,
nem emésztette több bánat,
örült, mint majom a farkának.
Így poharazgatott a három barát
estig a kies strandbüfében,
a szellős platánok alatt,
a nyári nap kihunyó tüzében.
