A bölömbika bömbölésről meg liba bőréről 

Malozsácska bolondít engem!
Igaz, egykori széptevőid inkább a Miazmácska névvel illetnek, minthogy végül hoppon maradtak téged abajgató gerjedelmükben. Ők terjesztik széltében-hosszában veled kapcsolatban, merő zavarodottság tévelyg lelkedben. Ezzel szemben csak azzal vádolhatnak, kedved leled folklorista legendákban, regékben, tetézve ezt igaz madárkolorista elkötelezettségeddel.
Mégis ők bizonygatják egymásnak, vízbe bocsátkozásid és hullámokból bontakozásid érdemdús percentjeiben – persze magukra gondolva.
– Minden nádifattyú alias pikkelysuhanc vagy vízilelenc szűzhártyát hord a zsebében.
Ennek ugyan vajmi kevés valóságalapja van, ám köthető a te sok-sok falunépi titkokkal büszke fámáidhoz. E ráolvasásnak is gyanús beszélyeid huncutságokban szoktak bővelkedni, felhergelve a hímeknek eme „színe-virágát”… Velem is csak úgy kedved szerint űzöd ugratásid… és így lett akkor is!
Előre tudtam, hogy a kiscápák leeszik rólad a bikinit. Amikor megláttam a grófi fürdőben, amint felfújt kotonok közt teljesen pőrén úszkálsz a medencében, végképp bebizonyosodott.
Áfroditét is enné az irigység, ahogy kiemelkedsz a habokból.
Eláll a lélegzetem!
Na, ekkor meséled el hosszasan váltogatva a szálakat talpig puszta hétezer szemű libabőrödben. Szálat erre, szálat arra, aztán már fogva vagyok: behálóztál.
– Tudod, még Jusztina néni régi emlékezéseiből találtam elő azokat a történet-töredékeket a nagy preparátorról. Róla meg szépemlékű hitveséről, született Borosnyay Kamilláról. Arról, miket mesélgettek egymásnak meg becses vendégeiknek. Olyanoknak, amilyen a Nagytiszteletű, hanvai Tompa Miska bácsi volt.
– Hallik – rebegi Malozsácska – miként festi poétikus öltözékkel csinosítva emlékképét szende Kamilla asszony. Tudjátok még magam is elbizonytalanodtam, hogy a két őszüstökű, Mikulás-szakállú szálas emberből, melyik az én hitesuram és melyik a Brassai Samu bácsi. Ahogy ott lengették magukat a szakállukon. Mint a mennyekből idepottyant Péter és Pál.
– Na, ezekből aztán – bökné közbe Tompa Mihály, ha megint ott lehetne Juszti néni papírján – lészen nagy csuda, a két végső polihisztor, egyik az erdélyi, másik a magyari. Ott járnak-kelnek a leletektől meg régi tilolóktól az ilyes-olyas preparátumokig.
– Amott a Pelelak környéki ösvényeken csudálkoztatta meg Tompát az a Herman Ottó, hogyan leckéztette meg a nagy Gyulai Pált. Minekutána valami turbékolóktól idegen vidéket áposztrofált azoktól lakottnak. Nyomatékoztatván küldött is a tekintélyes poétának egy kitömött galambot, hadd piruljon.
– Legendás egy küldeményei voltak a terjedelmes tudású Há Ottónak egyébéránt is – suttogja alig érthetően Malozsás-Miazmácska, ez a boszorka –. Midőn annak idején neheztelve váltak el Brassai és Herman, ezutóbbi, az öregebbik halálhírét hallván, Kárpátok havasi gyopárját küldte, azzal tiszteltetve a nagy tekintélyt a ravatalán.
– Persze aztán elég legyen még hozzá az, Juszti néni is megkapta a magáét a poétikus hitvesű preparátortól, amikor elnézte a madárházban a két tollas jószágot, az ökörszemet és a bölömbikát. Barom neve van ugyan ennek is, annak is, de még az Isten háta mögött találkozva is böszme nagy ezutóbbi, a másik meg hangos ugyan, akkorka csak akár a hüvelykem tollasan.
– Na, most legyen elég Jusztinénis, itt dideregsz nekem pucéran, közben meg valami félvilági adatközlő rokonaid bábakárogásait darálod napszállati imává koplaltatva – mondom.
Törülközőbe is tekerem és eztán még a vízi lelenceket is elfelejtjük, különösen így pásztoróra idején.